Kategória: Emlékpark

Dr. Csatári Bence történész, újságíró, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tudományos kutatója a Pesti Srácok Emlékparkban az ötvenes évek könnyűzenei életéről, és a fiatalok mindennapjairól beszélt október 11-én. Az előadás az időkorlátok ellenére leásott a korszak kulturális életének mélyére, megemlítette a legfontosabb személyeket és intézményeket, amelyek meghatározták a mindennapjainkat… 

DEZSE BALÁZS – 061.hu

Tiltás-tűrés-támogatás

1945-1956 között a két “T” (tiltás és támogatás) politikája volt jellemző, 1956 után ez kiegészült még egy “T”-vel Aczél György, a Kádár korszak legfőbb ideológusa, irányítója által, így már tiltott-tűrt-támogatott kategóriákról beszélhetünk – kezdte az előadását Csatári Bence, történész, aki mintegy 45 percben beszélt az ötvenes és hatvanas évek könnyűzenei életéről, illetve ehhez kapcsolódóan a korabeli fiatalok szórakozási lehetőségeiről. Szerinte az 56-os forradalom utáni időszak azért is volt fontos, mert bár leverték a forradalmat a szovjet csapatok, ugyanazok az állapotok már nem tértek vissza a Kádár rendszerbe, és ez igaz volt a kulturális életre, így a könnyűzene világára is.

A könnyűzene műfaja

Az elmondottak szerint 1945 és 1990 között sok minden beletartozott a könnyűzene kategóriába: a népdalok, a sanzon, sőt, ide tartozott az operett és az úgynevezett tömegdalok is (azok például, amiket a felvonulássokkor énekeltek). Komolyzene kategória, csak a szimfonikus műveket, a klasszikusokat és az operákat foglalta magába. A Kádár rendszerben a könnyűzenei élet olyan szinten megváltozott, hogy a koordinálására egy különálló intézményt hoztak létre. Ami a Rákosi rendszerben nem volt meg, azt ez a korszak megpróbálta bepótolni – mondta el Csatári Bence.

Az ellenőrzőközpont szerepét az 1958-ban alapított Országos Rendező Iroda töltötte be. Az intézmény 1991-ig működött, székháza a Vörösmarty tér nyugati oldalán épült modern épület volt, amit 2005-ben lebontottak. Az ORI 1964-ben kapta meg a teljes önállóságot, feladata pedig az volt, hogy a nép szórakoztatásáról gondolkodjon. Ekkoriban úgy gondolták, hogy amíg az emberek szórakoznak, addig sem azon gondolkodnak, hogy éppen kit visznek el a szomszédból. Ami az ORI működését illeti: a lényeg az volt, hogy a fellépni akaró zenekaroknak először vizsgát kellett tenniük, és amennyiben ez sikeres volt, megkapták az engedélyt, amit egyébként akármikor vissza is vonhattak, illetve tagcsere alkalmával meg is ismételtethettek. Egy ilyen vizsga akkoriban körülbelül egy heti fizetésbe került. Az ORI mindent bevállalt, a koncertszervezéstől elkezdve a zenészek szállításán át egésze a fizetések kiosztásáig. Akkoriban menedzser szakmát nem ismerték el, mert munka nélkül szerzett jövedelemként tekintettek az így megszerzett pénzre.

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) szintén fontos szerepet töltött be a könnyűzenei életben. 1962-ben Bors Jenő került az élére, mint igazgató és egészen a rendszerváltozásig ez így is maradt. Hozzá csatlakozott 1968-ban a Erdős Péter, mint a sajtóosztály vezetője, illetve titkár. Az ő neve alatt működő könnyűzenei irányítás abból állt, hogy eldöntötte melyik zene tetszik neki, és melyik nem, tanácsot nem kért a szakértőktől, és bevallottan nem értett a zenéhez. Emiatt ragadt rá a “popcézár” kifejezés, amit maga is előszeretettel használt. Az MHV politikájában tulajdonképpen ő ültette el a három “T” elvét, és a nyolcvanas évek közepéig a pop-rock megkerülhetetlen szereplője volt.

A Táncdal- és Sanzon Bizottság feladata az volt, hogy minden dalszöveget átnéztek, titkos üzenetek után kutatva alaposan ellenőriztek minden sort. A fű alatt, a legnagyobb titokban létrejött bizottság élet-halál urának számított egészen 1985-ig, amikor csendben vetettek véget a működésének. Egy másik fontos hatalom a Művelődési Minisztérium zene- és táncművészeti főosztálya, amelyet Barna Andrásné vezetett, aki Erdőséket nagyon szeretett volna irányítani, bár ebben nem ért el kiemelkedő sikereket. A kor divatja azt diktálta, hogy a vezető pozícióban lévő embereknek nemhogy diplomája, de még érettségije se legyen. Ez Rákosira is igaz volt.

Szórakozási lehetőségek

Minden egyes környéknek megvoltak a saját késdobálói és vendéglői, az ötvenes években mintegy 200 egységet tartottak számon a városban, ami viszonylag soknak számít.

A különböző helyek nem csak a szórakozásról szóltak: hétvégenként délután teadélutánokat is rendeztek, ahol a fiatalok rendezett körülmények között ismerkedhettek egymással. Ebből az időszakból való egyébként a  “zenés felár” fogalma, ami azt jelentette, hogy ha zenekar is játszott egy bárban, akkor a zenészek fizetése miatt keletkezett többletköltséget a helyek az italok árának alkalmi megemelésén szerették volna megkeresni. A korszak szellemét tükrözte az, hogy mikor 1962-ben végigsöpört a világon a beat őrület, a könnyűzenével foglalkozó „szakemberek” tudomást sem vettek erről.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula

A Bin Láden hajsza című film jelenetei smafu ahhoz képest, hogy milyen kínzási módszereket alkalmaztak a valóságban Magyarországon 1956 után. A Pesti Srácok Emlékpark tegnap esti beszélgetésének két meghívott vendége olyan sztorikat hozott a múltból, melyek hallatán a hideg futkosott az ember hátán. Bálint László magyar kémelhárító arról beszélt, milyen titkosszolgálati eszközökkel figyelték meg az embereket 1956 után egészen a rendszerváltásig. Füleki Tamás történész pedig olyan hátborzongató esetekről számolt be, hogyan törték meg a renitenseket „pszichiátriai gyógykezelés” címszó alatt.

Nem volt ismert a közvélemény előtt, mert hivatalosan nem léteztek a kommunista diktatúra alatt aktívan működő titkosszolgálatok. Hogy fenntartsák a látszatot, ügyeiket a legkonspiratívabban intézték, ennek ellenére ma már számos esetről tudni, hogyan figyelték meg a magyar társadalmat, hogy kiszűrjék az „ellenforradalmárokat”, illetve hogyan próbálták megfélemlíteni, esetenként likvidálni ezeket az embereket – hangzott el a rövid bevezetőben.

Bálint László az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) – a magyarországi kommunista pártállami diktatúra részben titkosan tevékenykedő államvédelmi szervezetének – még aktív éveivel indított. A szervezet első nagy pofonját megszűnése előtt 1953-ban kapta, amikor Nagy Imre idején kivonták az önálló hatóságok köréből és újra a Belügyminisztérium felügyelete alá integrálták.

Ez nagyon nem tetszett az államvédelmi állománynak, a titkosszolgálatok tudvalevő, hogy nem szeretnek önállóan dolgozni, mert akkor lehet a zavarosban igazán jól halászni!

– fogalmazott a kémelhárító.

A halálsugár volt a kiút

Töttösy Ernőt 1952-ben fogták el „szervezkedés” címén, miután ismerőseivel nyugatra akart szökni. Börtönbe vitték, ahol kísérletsorozatot hajtottak rajta végre. A veszprémi fegyintézetben elkülönített cellát kapott és az ételeibe vegyszereket, tudatmódosítókat tettek, hónapokon át mérgezték. A szerek segítségével, Töttösynél mesterségesen váltottak ki a skizofréniát. Hangokat hallott, amelyek folyamatosan befolyásolták a börtönlétét (erről Töttösy maga ír Téboly című könyvében). Füleki Tamás a teljes megtébolyulásról mesélve elmondta, Töttösy először csak azt hitte, a hangok a hangszóróból jönnek, majd a képzelt „barát” különféle utasításokat adott neki, hogy ne egyen, zavarja meg a börtön csendjét. Az intézmény őrei pedig minden renitens kilengést veréssel jutalmaztak. Az őrület akkor eszkalálódott nála, amikor a hang azt mondta, hogy ki tudja szabadítani őt a börtönből, úgy, hogy egy halálsugárral mindenkit megöl, aki hozzá közel merészkedik. Ez volt az a pont, amikor abbahagyták a rajta végzett tudatmódosító kísérleteket és kiengedték a börtönből.

Megkerülhetetlen annak az igazságnak a kimondása, hogy a kommunista hatalom az 1956-os forradalom idején odadobta a szolgálatot a tömegeknek, mondta Bálint László, hozzátéve, az ÁVÓ-n kívül mindenki más át tudott állni, de a szolgálat a mocskos múltjából eredően erre képtelen volt. Így, miután 1956 október 28-án Nagy Imre feloszlatta és szélnek eresztette a szolgálatot, az állomány tagjai előre menekültek. A vezetők baráti szocialista országokba – Jugoszláviába, Csehszlovákiába, és Szovjetunióba – próbáltak menedéket találni, míg mások konspirált lakásokon, vagy vidéki rokonoknál bújtak meg.

Az Államvédelmi Szolgálatnak igen nagy vérveszteségei voltak a forradalmi napok alatt, miután a Magyar Rádiónál az első lövéseket, valamint a fegyvertelen tömegre leadott sortüzeket is ők követték el. A nép haragja utolérte a vezetőket, és akiket elkaptak, azokon kíméletlen bosszút álltak. Az egykori Köztársaság téren és a körúton lógatták fel őket a lámpaoszlopokra és a fákra. Hogy a kormány megvédje az állomány tagjait, óvintézkedésként biztonsági őrizetbe vette őket. Börtönökben helyezték el őket, olyanokba, ahol korábban államvédelmi beosztottak dolgoztak. A szegedi államvédelmi parancsnok M. Szabó István például önként vonult börtönbe, mert az volt számára legbiztonságosabb hely – mesélte az egykori kémelhárító.

Miután a szovjetek leverték a magyar forradalmat, a szétvert állapotban lévő ÁVÓ-s állomány újraszerveződött, „felépítették” magukat, karhatalmi erőket hoztak létre, és az egykori irattárukból föllelhető információk és adatok alapján megkezdték az őrizetbe vételeket, elhurcolásokat. A Kádár-kormány 1956 végén, volt államvédelmi beosztottakból létrehozta a titkosszolgálatot, későbbi nevén Politikai Nyomozó Főosztályt, mert rájött arra, hogy a megtorlásokhoz olyanokra van szükség, akik egyszer már sikeresen megvívtak a hatalom megszerzésért.

Kádár János ennek ellenére nem bízott meg az egykori ÁVÓ-s – mintegy 5000 főt számláló – állományban, ezért 1956 után volt kommunista politikusokat épített be a vezetők közé. Így lett a belső elhárítás első vezetője Hollós Ervin. Munkájuk hathatós eredményenként több százan végezték bitófán. Kádár elvtárs pedig a megtorlások után köszönetképp megtizedelte a hűséges szolgálatot, azoktól vált meg, akik olyan koncepciós pereket vittek, amelyek „áldozatai” kommunisták voltak, mondta Bálint László.

Pákh Tibor esete

Pákh Tibor kémkedés vádjával került börtönbe, ahonnét 1966-ban azért vitték át az elmemegfigyelőbe kezelőbe, mert a három év alatt nem tudták őt megtörni sem a magánzárkával, sem pedig a kényszeretetéssel, amelybe – egyébként – sokan belehaltak. Utóbbi egy olyan kínzási módszer, amikor egy vajból, tejből, tojásból álló nagyjából 1000 kalóriás mixet kevertek, és ezt egy gumicsövön keresztül lenyomták az ember torkán. Miután 1966-ban átkerült a pszichiátriára, ahol egészen 1971-ig hol altatás nélküli elektrosokkal kínozták, hol inzulinkómás kómás kezeléssel. Ezek egyébként bevett gyógymódok voltak, de nem ilyesfajta alkalmazásukban, tette hozzá Füleki Tamás. Pákhot nem csak így kínozták, hanem sok esetben végignézették vele, ahogyan másokat elektrosokkolnak.

A 60-as évek után titkosszolgálatok – A nagy átalakulás

1962-ben volt egy nagy átszervezés. Vérfrissítést hajtottak végre és megint pártpolitikusok kaptak beosztást. Ugyan a titkosszolgálati munkában nem voltak járatosak, de Kádár emberi voltak. Nem csak a létszám és az összetétel változott, de a titkosszolgálat feladata is megváltozott. Már nem az emberek likvidálása, hanem a teljes társadalom megfigyelése, szemmel tartása és minden ellensége tevékenység még csírájában való elfojtása volt a fő cél – folytatta Bálint László. Az egykori államvédelmi állomány tagjainak változatlanul nagyon fontos szerepük volt. Főleg azoknak, akik tudták alkalmazni a kifinomultabb módszereket is. A kémelhárító hozzátette, mivel hazánk „csatlós állam volt, a rendszerváltásig fönnállt a függőségi viszony a Szovjetunióval, és barátság ide vagy oda vagy, amennyire lehetettet a szovjetek befolyásolták az eseményeket Magyarországon. A társdalom totális ellenőrzésére az 50-es évekből megmaradt tömeghálózat szisztémát használták. Ez volt az ügynökök és informátorok kora. A cél az volt, hogy mindenkiről mindent tudjanak! Akkor még nem nagyon ment a lehallgatás a szűkös kapacitások miatt, nagyon keveseknek volt telefonja, viszont ellenőrizték a postai küldeményeket és leveleket. A 60-a évek végén rájöttek, hogy az égvilágon semmi értelme ennyi beszervezett embert foglalkoztatni és áttértek a „minőségi hálózatra”. A felderítések ugyanúgy folytatódtak, de már kevesebb ügynökkel.

Az 1971-es  újabb átszervezésnél az egykori államvédelmisek kiváltak a szolgálattól. A politikai beállítottság azonban ettől függetlenül mit sem változott, továbbra is ellenforradalomként tekintettek az 56-os eseményekre, a forradalmárokat pedig változatlanul ellenforradalmárként ellenőrzitek egészen a 70-es évek közepéig. Ezt követően belépett az ellenőrzendők körébe az ellenzékiként aposztrofált társadalmi csoport, ekkor kezdtek el háttérbe szorulni az „ellenforradalmárok”. 1970-től egyre ritkábban fordult elő bírósági eljárás államellenes izgatási ügy miatt, helyébe olyan módszerek léptek, mint a lejáratás, bomlasztás és leválasztás.

Janikovszky Béla felesége

Janikovszky Béla az ÁVO egyik hírhedt tisztje első feleségét küldte zárt osztályra – mesélte a kutatásai eredményét Bálint László. A férfinak a nőtől fia született, majd a válás után minden áron magának akarta tudni a gyereket, de az asszony ezt nem engedte.  Ezért Janikovszky az Államvédelmi Hatóság egészségügyi szolgálat vezetőjét, Bálint István ezredest kérte meg hogy írjon egy beutalót a feleségének a zárt osztályra. A nőt őrizetbe vették, és elvitték Lipótmezőre, ahol elég hosszú időt töltött. Bálint László mindebből arra következtetésre jutott, hogy az Államvédelmi Hatóság -ha arra volt szükség – vizsgálat nélkül bárkit a zárt osztályra juttathatott.

70-es, 80-as évek

Konspiratív megfigyeléseket folytattak. Elsősorban a belső ellenzéki erőket figyelték meg és a legkülönbözőbb titkosszolgálati eszközöket alkalmazták velük szembe. Előzetes ellenőrzéseket és bizalmas nyomozásokat folytattak. Utóbbinál minden létező operatív eszköz bevethető volt a célszemély megfigyelésére. Ellenőrizték a postai küldeményeket, lehallgatták a beszélgetéseket.

Amikor a forradalom felfalja saját gyermekét

Bálint László egy nagyon érdekes esetről számolt be. 1953 januárjában a rettegett Péter Gábort, az Államvédelmi Hatóság volt vezetőjét a saját beosztottjai vették őrizetbe, majd büntető eljárás indult ellene. A férfit jobban megverték, mint amennyire az osztályellenséget bántalmaztak az ő parancsára. Nála is kényszeretetést alkalmaztak és miközben kínozták, átszakadt a nyelőcsöve.

Pléhkokárdáról ismerszik meg a másik

Az ügynökökből 1972 után titkos megbízottak lettek. Feladatuk az volt, hogy beépüljenek az ellenzéki csoportokba, és jelentettek a titkosszolgálatnak, ha valami készül. A március 15.-én is ott voltak a tömegben és hogy tömegoszlatáskor ne egymást üssék a gumibottal, szövet helyett pléhkokárdát tűztek ki, erről ismerték fel egymást.

Címlapfotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu