Címke: Vezető

Az ’56-os forradalom és szabadságharc – bizonyára a neki megadatott rövid idő miatt – nem tudott igazi vezetőt „kitermelni”. Nagy Imre személyét piedesztálra emelték ugyan a rendszerváltás után, ám ma sem egyértelmű megítélésében közrejátszik, hogy egész addigi pályafutását annak szentelte, ami ellen a felkelés kitört. A kommunista miniszterelnök szerepét Vincze Gábor és Drucza Attila történészek boncolgatták a Pesti Srácok Emlékparkban rendezett történészvitán, Szakács Árpád, a Történelemportál főszerkesztőjével. Ezen kiderült, hogy Nagy Imrének nemcsak az előélete kifogásolható, hanem a forradalom napjaiban is csak kullogott az események után, és sosem tudta levetkőzni hithű bolsevik énjét.

Nagy Imre – sok első világháborús hadifogolytársával együtt – csatlakozott a Vörös Gárdához az oroszországi bolsevik hatalomátvétel után. A cári családot legyilkoló kommunista kivégzőosztag hét magyar nevű tagja között is szerepel a neve, azonban nincs arra vonatkozó forrás, hogy róla vagy egy másik hadifogolyról van szó. Az 1930-ban kezdődő szovjet emigrációja során sok magyar kommunista esett a szovjet állambiztonság áldozatául az ő jelentései alapján. „Amikor a kommunisták egymást likvidálják, az nem baj, az erről szóló, 1989-ben felbukkant iratok valódisága viszont nem biztos. Lehet, hogy csak le akarta járatni őt az állampárt, amikor az ellenzék 1989-ben hős mártírnak kiáltotta ki” – mondta Vincze Gábor, aki Nagy Imre „szakemberi” pályájából is felvillantott részleteket.

A szakértelem nélküli szakértő

Kisparaszti családból származott lakatossegéd volt. A 30-as években, a Szovjetunióban szerette volna megkapni a kandidátust – káderalapon, disszertáció nélkül –, de a korábbi gyakorlattal ellentétben nem kapta meg. Ezután magyarországi statisztikákból és Kerék Mihály tanulmányaiból összeollózott, majd „bolsevik szósszal leöntött”, agrártémájú írásokat publikált. Érettségije sem volt, de amikor 1945-ben hazajött, Magyarországon már úgy tudták róla, hogy Moszkvában elvégzett valami főiskolát, és hamarosan egyetemi tanár, majd az MTA tagja lett, valamint a kommunista párt agrárszakértője. Ő dolgozta ki a Nemzeti Parasztpárttal benyújtatott 1945-ös földreformot is (a parasztok nem bíztak volna egy kommunista törvényjavaslatban), amely életképtelen törpeparcellákat adott a többnyire szaktudás nélküli zselléreknek.

A reformsztálinista

A vidéki Magyarországon, az agrártársadalom nagy részében nem olyan pozitív Nagy Imre-kép élt, mint a budapesti reformkommunistákban. Ismerték moszkovita és 1945 utáni múltját, végső soron annak a rendszernek volt oszlopos tagja, amely eljuttatta az országot ’56-ig. A parasztság szemében ő is a rendszer gyűlölt figurája volt. Emlékeztek a könyörtelen padlássöprésekre, ő volt az az élelmezésügyi miniszter, aki az utolsó szem gabonát elvette tőlük, és belügyminiszterként az ő hatáskörébe tartoztak a háborús bűnösök mellett a kommunisták ellenfeleivel is leszámoló népbíróságok. Ugyanabban az időben szerepe volt több, kommunisták által elkövetett gyilkosság eltussolásában, ráadásul a németek erőszakos kitelepítése idején is ő volt a belügyi tárca vezetője. Népszerűsége viszonylagos volt, és igazán csak a reformkommunisták bíztak benne. Vincze Gábor úgy fogalmazott:

Nagy Imre hívei, a reformkommunisták korábbi kőkemény sztálinisták közül kerültek ki, akik irányt váltottak Sztálin halála után. Részben miattuk alakult ki torz Nagy Imre-kép a köztudatban. A reformkommunista kifejezés egyébként legalább olyan abszurd, mintha azt mondanánk valakikre, hogy reformnácik.

Kormányrendeletbe foglalta Sztálin dicsőítését, noha éppen a szovjet vezető halála utáni változások nyomán léphetett előtérbe; akkor adták ki Moszkvában a parancsot a tehetetlen Rákosi leváltására és új kormányprogram megírására – foglalta össze Nagy Imre reformkommunistaságát Vincze Gábor.

Mindig jókor látták jó helyen

A Nagy Imre körül kialakuló kultusz egyrészt véletlenek összejátszásának, másrészt idealizmusának volt köszönhető – ebben nagyjából egyetértett a két történész. Drucza Attila kifejtette, hogy Nagy Imre végig ott volt a párt vezetőségében, és részt vett a belső hatalmi harcokban, így nem lógott ki a sorból, azonban több esemény miatt kedvezőbb volt a megítélése a többiekénél.

Az ’50-es évektől a kevés kommunisták egyikeként látta, hogy nem lehet erőszakkal átnyomni az eszmét a paraszti társadalmon, és az internálótáborok megszüntetése mellett volt, mert felmérte azok kontraproduktív hatását. Amikor Sztálin halála után félreállították Rákosit, és őt tették a helyére, miközben engedélyezték a kilépést a kolhozból, a nép neki tulajdonította ezt, holott nem az ő érdeme volt, hanem moszkvai utasítás. Mindemellett főleg a baloldali értelmiség látta benne azt az embert, aki levezényelheti az átmenetet, és helyreteheti a kommunista eszmét.

Az események után kullogott

Nagy Imre mindkét történész szerint csak sodródott a forradalommal, nem tudta alakította az eseményeket, hanem azok alakították őt. Ezt Moszkvából is felrótták neki az első napokban.

Nem volt képben a Budapesten és az országban uralkodó hangulattal, erről tanúskodott hírhedt »Elvtársak!« megszólítása a tömeg felé. Az események kezdetekor is a sztálinista énje jött elő, amikor fasiszta ellenforradalmároknak minősítette a felkelőket

– mondta Vincze Gábor. Szerinte Nagy Imre fordulata sem okvetlenül lelki fordulat volt, és elképzelhetőnek tartja, hogy csak időt akart nyerni:

Hitt a marxizmus ideológiájában, még a bitófa alatt is. November 3-án is abban bízott, hogy lesznek szabad választások, amelyet a kommunisták fognak megnyerni.

Különös, hogy Nagy Imre eszméjét harmincnyolc évvel később, a kommunista utódpárt váltotta valóra, amikor 1994-ben megnyerte a szabad választásokat.

A forradalmi Budapesten nem volt egyértelmű Nagy Imre támogatottsága. A statárium fenntartása sem növelte a népszerűségét, ráadásul nem tudott megválni a sztálinizmustól, próbálta maga köré gyűjteni a reformkommunistákat, és olyan embereket, akik ellen eleve kitört felkelés. Ezzel a pesti srác sem tudott mit kezdeni – értékelt Drucza Attila. Nagy Imre még azt is engedte, hogy helyettese, Hegedűs András visszadátumozva aláírja a szovjetek behívását.

A legsommásabb felvetést Vincze Gábor fogalmazta meg:

Milyen államférfi az, aki bemondja, hogy »csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van«, majd kikapcsolja a mikrofont, és teli bőröndökkel beiszkol a jugoszláv nagykövetségre? Ekkor egyébként olyan napiparancs volt érvényben a hadseregnél, hogy nem vehetik fel a harcot.

A legtöbb dologban egyetértést hozó történészi eszmecsere résztvevői nézői kérdésre a tankönyvek hiányosságának nevezték, hogy azokban egyáltalán nem jelenik meg az árnyalt Nagy Imre-kép. A kommunista politikus életútja ugyanis „sokkal összetettebb annál, hogy »mártír miniszterelnök« és »remek ember«”.