Kategória: blog

Számos interaktív előadás idézte meg az ’56 forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Pesti Srácok Emlékparkbakban az ’50-es évek hétköznapjait. A színpadon megelevenedett a korszak gasztronómiája, divatja és művészete. Az időszak hétköznapi életről Valuch Tibor történész tartott előadást, aki a tisztálkodástól az ismerkedésen, a kommunista erkölcsön át az öltözködésig elemezte az akkor élő emberek napjait. A hatalmas témakörből most a 061.hu összeszedte a 10 legérdekesebb tényt a városi hétköznapokról, amely talán visszaadja a korszak eszenciáját.

SZABÓ FRUZSINA ANNA- 061.hu

1.A lakáskörülmények lassan javultak a háború után, bizonyos mutatókban azonban egyáltalán nem volt változás: 1955-ben nagyjából ugyanannyi – átlagosan 2,65 – ember élt egy szobában, mint 1930-ban. 1949-ben a lakások kevesebb, mint felében volt villany, mintegy hatodában vezetékes víz, s tizedében fürdőszoba, ezért az emberek városi tisztasági fürdőkbe jártak. A napi mosakodás- külön fürdőszoba híján- általában a konyhában zajlott.

2. A szocialista korszak első évtizedében a családi költségvetésben a lakberendezési kiadások rendszerint alacsonyak voltak. 1956-ban például a létminimum-számítások szerint a családok 90 százaléka nem volt képes bútorvásárlásra – egy átlagos szobabútor beszerzési ára 8-12 000 Ft volt -, 50 százaléka nem tudta biztosítani a létminimnak tekinthető évi 1200 Ft-nyi lakberendezési költségek fedezetét. „A munkáscsaládok általában csak a szükséges 3-4 lepedővel – a családok több mint egyharmada kevesebb, vagy egy lepedővel sem rendelkezik.”

3. Magyarországon a szocialista korszakban a pénzügyi megtakarítások kezelésének egyetlen legális formája a takarékbetét volt. A lakossági takarékbetét-állomány 1950-ben 289 millió, 1960-ban 5,5 milliárd forint volt. A pénzbeli megtakarítás mellett az ingó és ingatlan vagyon birtoklását az ötvenes évek első felében jelentősen korlátozták. A jövedelemtermelésre alkalmas magánvagyont az államosítások révén számolták fel. Egyedül a föld magántulajdona maradt továbbra is jelentős a kollektivizálási kampányok ellenére is.

4. A motorizáció kibontakozása Magyarországon viszonylag lassú és megkésett volt, így ez az életmódot, a munkaszervezést az 1944 és 1956 közötti időszakban nem befolyásolta érdemben. A személygépkocsi-állomány 1950-ben 13 054 darab volt. Ez a következő évek során mintegy 5000 darabbal csökkent. A gépkocsi-kereskedelem az ötvenes évek első felében lényegében megszűnt, magántulajdonban mindössze 1-2000 autó maradt.

5. 1950-re már nemcsak az „öncélú divatozás” vált elítélendővé, de „elvetendő burzsoá, kispolgári szokássá” minősítették a kalap és a nyakkendő viseletét, a női ruhák díszítését fodorral vagy mélyebb dekoltázzsal, a rúzs és a körömlakk használatát is. A követendő női és férfiideált a munkásnő és -férfi jelentette. A divatbemutatókon manökenek helyett gyakran munkáslányok léptek a kifutókra. „Nem a külön célra kitenyésztett és lefogyasztott, múmiává aszalt próbakisasszonyok viselték a ruhákat, hanem az egészséges termetű fiatal lányok, asszonyok, dolgozó nők.”

6. Komolyabb problémát jelentett az, hogy gyakran a nehezen beszerezhető ruhát sem volt miből megvenni. Az 1956 tavaszán készített létminimum-elemzés szerint „a munkások 13,3 százalékának nincs télikabátja, közel a felének kettőnél kevesebb szövetöltönye, a nők egyharmadának csak egy vagy még ennyi szövetruhája sincs…”

7. Az elvtársak az otthoni öltözködésben is igyekeztek iránymutatók lenni. Szerintük a csinos és rendes viselet otthon is elvárható nemcsak a háziasszonytól, hanem a család többi tagjától is. „Az otthoni ruhákról beszélve néhány szót a melegítőről is szólni kell. Igaz, hogy nem szép, de kényelmes. Könnyen tisztán és rendben tartható; különösen, ha még kötényt is viselünk felette (így csinosabb is, és kevésbé kövérít). Házi munka közben, takarításnál, udvarseprésnél s más munkáknál viselete indokolt – de munka végeztével vegyük le!”

8. 1957-től részletes tudósítások számoltak be a párizsi és londoni divatbemutatókról, többek között Christian Dior legújabb kollekciójáról. Rotschild Klára 1957 augusztusában, az Ez a divat oldalain beszámolt kéthetes párizsi tanulmányútjáról. A látottak alapján úgy vélte, hogy a magyar nőknek nincs mit szégyenkezniük, „megállják a helyüket a szépség és az elegáncia nemzetközi versenyében,” ahol az egykor olyannyira kedvelt csontosság, a fiús alkat helyett ismét a kerek formák, a nőies nő ideálja került előtérbe.

9. „Kinn a Margitszigeten indult ez a szerelem. Nyíltak már az orgonák, és néztem én a kék Dunát.” A negyvenes-ötvenes években leginkább a tánciskola, a társastáncestek és a bálok nyújtottak alkalmat az ismerkedésre.

10. A házasságkötés előtti testi kapcsolat továbbra is a férfiak számára volt „megengedett” (legalábbis hallgatólagosan), a nők házasodás előtti szerelmi életét viszont nem tartották elfogadhatónak.

Fotók: Fortepan

Dr. Csatári Bence történész, újságíró, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tudományos kutatója a Pesti Srácok Emlékparkban az ötvenes évek könnyűzenei életéről, és a fiatalok mindennapjairól beszélt október 11-én. Az előadás az időkorlátok ellenére leásott a korszak kulturális életének mélyére, megemlítette a legfontosabb személyeket és intézményeket, amelyek meghatározták a mindennapjainkat… 

DEZSE BALÁZS – 061.hu

Tiltás-tűrés-támogatás

1945-1956 között a két “T” (tiltás és támogatás) politikája volt jellemző, 1956 után ez kiegészült még egy “T”-vel Aczél György, a Kádár korszak legfőbb ideológusa, irányítója által, így már tiltott-tűrt-támogatott kategóriákról beszélhetünk – kezdte az előadását Csatári Bence, történész, aki mintegy 45 percben beszélt az ötvenes és hatvanas évek könnyűzenei életéről, illetve ehhez kapcsolódóan a korabeli fiatalok szórakozási lehetőségeiről. Szerinte az 56-os forradalom utáni időszak azért is volt fontos, mert bár leverték a forradalmat a szovjet csapatok, ugyanazok az állapotok már nem tértek vissza a Kádár rendszerbe, és ez igaz volt a kulturális életre, így a könnyűzene világára is.

A könnyűzene műfaja

Az elmondottak szerint 1945 és 1990 között sok minden beletartozott a könnyűzene kategóriába: a népdalok, a sanzon, sőt, ide tartozott az operett és az úgynevezett tömegdalok is (azok például, amiket a felvonulássokkor énekeltek). Komolyzene kategória, csak a szimfonikus műveket, a klasszikusokat és az operákat foglalta magába. A Kádár rendszerben a könnyűzenei élet olyan szinten megváltozott, hogy a koordinálására egy különálló intézményt hoztak létre. Ami a Rákosi rendszerben nem volt meg, azt ez a korszak megpróbálta bepótolni – mondta el Csatári Bence.

Az ellenőrzőközpont szerepét az 1958-ban alapított Országos Rendező Iroda töltötte be. Az intézmény 1991-ig működött, székháza a Vörösmarty tér nyugati oldalán épült modern épület volt, amit 2005-ben lebontottak. Az ORI 1964-ben kapta meg a teljes önállóságot, feladata pedig az volt, hogy a nép szórakoztatásáról gondolkodjon. Ekkoriban úgy gondolták, hogy amíg az emberek szórakoznak, addig sem azon gondolkodnak, hogy éppen kit visznek el a szomszédból. Ami az ORI működését illeti: a lényeg az volt, hogy a fellépni akaró zenekaroknak először vizsgát kellett tenniük, és amennyiben ez sikeres volt, megkapták az engedélyt, amit egyébként akármikor vissza is vonhattak, illetve tagcsere alkalmával meg is ismételtethettek. Egy ilyen vizsga akkoriban körülbelül egy heti fizetésbe került. Az ORI mindent bevállalt, a koncertszervezéstől elkezdve a zenészek szállításán át egésze a fizetések kiosztásáig. Akkoriban menedzser szakmát nem ismerték el, mert munka nélkül szerzett jövedelemként tekintettek az így megszerzett pénzre.

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) szintén fontos szerepet töltött be a könnyűzenei életben. 1962-ben Bors Jenő került az élére, mint igazgató és egészen a rendszerváltozásig ez így is maradt. Hozzá csatlakozott 1968-ban a Erdős Péter, mint a sajtóosztály vezetője, illetve titkár. Az ő neve alatt működő könnyűzenei irányítás abból állt, hogy eldöntötte melyik zene tetszik neki, és melyik nem, tanácsot nem kért a szakértőktől, és bevallottan nem értett a zenéhez. Emiatt ragadt rá a “popcézár” kifejezés, amit maga is előszeretettel használt. Az MHV politikájában tulajdonképpen ő ültette el a három “T” elvét, és a nyolcvanas évek közepéig a pop-rock megkerülhetetlen szereplője volt.

A Táncdal- és Sanzon Bizottság feladata az volt, hogy minden dalszöveget átnéztek, titkos üzenetek után kutatva alaposan ellenőriztek minden sort. A fű alatt, a legnagyobb titokban létrejött bizottság élet-halál urának számított egészen 1985-ig, amikor csendben vetettek véget a működésének. Egy másik fontos hatalom a Művelődési Minisztérium zene- és táncművészeti főosztálya, amelyet Barna Andrásné vezetett, aki Erdőséket nagyon szeretett volna irányítani, bár ebben nem ért el kiemelkedő sikereket. A kor divatja azt diktálta, hogy a vezető pozícióban lévő embereknek nemhogy diplomája, de még érettségije se legyen. Ez Rákosira is igaz volt.

Szórakozási lehetőségek

Minden egyes környéknek megvoltak a saját késdobálói és vendéglői, az ötvenes években mintegy 200 egységet tartottak számon a városban, ami viszonylag soknak számít.

A különböző helyek nem csak a szórakozásról szóltak: hétvégenként délután teadélutánokat is rendeztek, ahol a fiatalok rendezett körülmények között ismerkedhettek egymással. Ebből az időszakból való egyébként a  “zenés felár” fogalma, ami azt jelentette, hogy ha zenekar is játszott egy bárban, akkor a zenészek fizetése miatt keletkezett többletköltséget a helyek az italok árának alkalmi megemelésén szerették volna megkeresni. A korszak szellemét tükrözte az, hogy mikor 1962-ben végigsöpört a világon a beat őrület, a könnyűzenével foglalkozó „szakemberek” tudomást sem vettek erről.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula

A Bin Láden hajsza című film jelenetei smafu ahhoz képest, hogy milyen kínzási módszereket alkalmaztak a valóságban Magyarországon 1956 után. A Pesti Srácok Emlékpark tegnap esti beszélgetésének két meghívott vendége olyan sztorikat hozott a múltból, melyek hallatán a hideg futkosott az ember hátán. Bálint László magyar kémelhárító arról beszélt, milyen titkosszolgálati eszközökkel figyelték meg az embereket 1956 után egészen a rendszerváltásig. Füleki Tamás történész pedig olyan hátborzongató esetekről számolt be, hogyan törték meg a renitenseket „pszichiátriai gyógykezelés” címszó alatt.

Nem volt ismert a közvélemény előtt, mert hivatalosan nem léteztek a kommunista diktatúra alatt aktívan működő titkosszolgálatok. Hogy fenntartsák a látszatot, ügyeiket a legkonspiratívabban intézték, ennek ellenére ma már számos esetről tudni, hogyan figyelték meg a magyar társadalmat, hogy kiszűrjék az „ellenforradalmárokat”, illetve hogyan próbálták megfélemlíteni, esetenként likvidálni ezeket az embereket – hangzott el a rövid bevezetőben.

Bálint László az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) – a magyarországi kommunista pártállami diktatúra részben titkosan tevékenykedő államvédelmi szervezetének – még aktív éveivel indított. A szervezet első nagy pofonját megszűnése előtt 1953-ban kapta, amikor Nagy Imre idején kivonták az önálló hatóságok köréből és újra a Belügyminisztérium felügyelete alá integrálták.

Ez nagyon nem tetszett az államvédelmi állománynak, a titkosszolgálatok tudvalevő, hogy nem szeretnek önállóan dolgozni, mert akkor lehet a zavarosban igazán jól halászni!

– fogalmazott a kémelhárító.

A halálsugár volt a kiút

Töttösy Ernőt 1952-ben fogták el „szervezkedés” címén, miután ismerőseivel nyugatra akart szökni. Börtönbe vitték, ahol kísérletsorozatot hajtottak rajta végre. A veszprémi fegyintézetben elkülönített cellát kapott és az ételeibe vegyszereket, tudatmódosítókat tettek, hónapokon át mérgezték. A szerek segítségével, Töttösynél mesterségesen váltottak ki a skizofréniát. Hangokat hallott, amelyek folyamatosan befolyásolták a börtönlétét (erről Töttösy maga ír Téboly című könyvében). Füleki Tamás a teljes megtébolyulásról mesélve elmondta, Töttösy először csak azt hitte, a hangok a hangszóróból jönnek, majd a képzelt „barát” különféle utasításokat adott neki, hogy ne egyen, zavarja meg a börtön csendjét. Az intézmény őrei pedig minden renitens kilengést veréssel jutalmaztak. Az őrület akkor eszkalálódott nála, amikor a hang azt mondta, hogy ki tudja szabadítani őt a börtönből, úgy, hogy egy halálsugárral mindenkit megöl, aki hozzá közel merészkedik. Ez volt az a pont, amikor abbahagyták a rajta végzett tudatmódosító kísérleteket és kiengedték a börtönből.

Megkerülhetetlen annak az igazságnak a kimondása, hogy a kommunista hatalom az 1956-os forradalom idején odadobta a szolgálatot a tömegeknek, mondta Bálint László, hozzátéve, az ÁVÓ-n kívül mindenki más át tudott állni, de a szolgálat a mocskos múltjából eredően erre képtelen volt. Így, miután 1956 október 28-án Nagy Imre feloszlatta és szélnek eresztette a szolgálatot, az állomány tagjai előre menekültek. A vezetők baráti szocialista országokba – Jugoszláviába, Csehszlovákiába, és Szovjetunióba – próbáltak menedéket találni, míg mások konspirált lakásokon, vagy vidéki rokonoknál bújtak meg.

Az Államvédelmi Szolgálatnak igen nagy vérveszteségei voltak a forradalmi napok alatt, miután a Magyar Rádiónál az első lövéseket, valamint a fegyvertelen tömegre leadott sortüzeket is ők követték el. A nép haragja utolérte a vezetőket, és akiket elkaptak, azokon kíméletlen bosszút álltak. Az egykori Köztársaság téren és a körúton lógatták fel őket a lámpaoszlopokra és a fákra. Hogy a kormány megvédje az állomány tagjait, óvintézkedésként biztonsági őrizetbe vette őket. Börtönökben helyezték el őket, olyanokba, ahol korábban államvédelmi beosztottak dolgoztak. A szegedi államvédelmi parancsnok M. Szabó István például önként vonult börtönbe, mert az volt számára legbiztonságosabb hely – mesélte az egykori kémelhárító.

Miután a szovjetek leverték a magyar forradalmat, a szétvert állapotban lévő ÁVÓ-s állomány újraszerveződött, „felépítették” magukat, karhatalmi erőket hoztak létre, és az egykori irattárukból föllelhető információk és adatok alapján megkezdték az őrizetbe vételeket, elhurcolásokat. A Kádár-kormány 1956 végén, volt államvédelmi beosztottakból létrehozta a titkosszolgálatot, későbbi nevén Politikai Nyomozó Főosztályt, mert rájött arra, hogy a megtorlásokhoz olyanokra van szükség, akik egyszer már sikeresen megvívtak a hatalom megszerzésért.

Kádár János ennek ellenére nem bízott meg az egykori ÁVÓ-s – mintegy 5000 főt számláló – állományban, ezért 1956 után volt kommunista politikusokat épített be a vezetők közé. Így lett a belső elhárítás első vezetője Hollós Ervin. Munkájuk hathatós eredményenként több százan végezték bitófán. Kádár elvtárs pedig a megtorlások után köszönetképp megtizedelte a hűséges szolgálatot, azoktól vált meg, akik olyan koncepciós pereket vittek, amelyek „áldozatai” kommunisták voltak, mondta Bálint László.

Pákh Tibor esete

Pákh Tibor kémkedés vádjával került börtönbe, ahonnét 1966-ban azért vitték át az elmemegfigyelőbe kezelőbe, mert a három év alatt nem tudták őt megtörni sem a magánzárkával, sem pedig a kényszeretetéssel, amelybe – egyébként – sokan belehaltak. Utóbbi egy olyan kínzási módszer, amikor egy vajból, tejből, tojásból álló nagyjából 1000 kalóriás mixet kevertek, és ezt egy gumicsövön keresztül lenyomták az ember torkán. Miután 1966-ban átkerült a pszichiátriára, ahol egészen 1971-ig hol altatás nélküli elektrosokkal kínozták, hol inzulinkómás kómás kezeléssel. Ezek egyébként bevett gyógymódok voltak, de nem ilyesfajta alkalmazásukban, tette hozzá Füleki Tamás. Pákhot nem csak így kínozták, hanem sok esetben végignézették vele, ahogyan másokat elektrosokkolnak.

A 60-as évek után titkosszolgálatok – A nagy átalakulás

1962-ben volt egy nagy átszervezés. Vérfrissítést hajtottak végre és megint pártpolitikusok kaptak beosztást. Ugyan a titkosszolgálati munkában nem voltak járatosak, de Kádár emberi voltak. Nem csak a létszám és az összetétel változott, de a titkosszolgálat feladata is megváltozott. Már nem az emberek likvidálása, hanem a teljes társadalom megfigyelése, szemmel tartása és minden ellensége tevékenység még csírájában való elfojtása volt a fő cél – folytatta Bálint László. Az egykori államvédelmi állomány tagjainak változatlanul nagyon fontos szerepük volt. Főleg azoknak, akik tudták alkalmazni a kifinomultabb módszereket is. A kémelhárító hozzátette, mivel hazánk „csatlós állam volt, a rendszerváltásig fönnállt a függőségi viszony a Szovjetunióval, és barátság ide vagy oda vagy, amennyire lehetettet a szovjetek befolyásolták az eseményeket Magyarországon. A társdalom totális ellenőrzésére az 50-es évekből megmaradt tömeghálózat szisztémát használták. Ez volt az ügynökök és informátorok kora. A cél az volt, hogy mindenkiről mindent tudjanak! Akkor még nem nagyon ment a lehallgatás a szűkös kapacitások miatt, nagyon keveseknek volt telefonja, viszont ellenőrizték a postai küldeményeket és leveleket. A 60-a évek végén rájöttek, hogy az égvilágon semmi értelme ennyi beszervezett embert foglalkoztatni és áttértek a „minőségi hálózatra”. A felderítések ugyanúgy folytatódtak, de már kevesebb ügynökkel.

Az 1971-es  újabb átszervezésnél az egykori államvédelmisek kiváltak a szolgálattól. A politikai beállítottság azonban ettől függetlenül mit sem változott, továbbra is ellenforradalomként tekintettek az 56-os eseményekre, a forradalmárokat pedig változatlanul ellenforradalmárként ellenőrzitek egészen a 70-es évek közepéig. Ezt követően belépett az ellenőrzendők körébe az ellenzékiként aposztrofált társadalmi csoport, ekkor kezdtek el háttérbe szorulni az „ellenforradalmárok”. 1970-től egyre ritkábban fordult elő bírósági eljárás államellenes izgatási ügy miatt, helyébe olyan módszerek léptek, mint a lejáratás, bomlasztás és leválasztás.

Janikovszky Béla felesége

Janikovszky Béla az ÁVO egyik hírhedt tisztje első feleségét küldte zárt osztályra – mesélte a kutatásai eredményét Bálint László. A férfinak a nőtől fia született, majd a válás után minden áron magának akarta tudni a gyereket, de az asszony ezt nem engedte.  Ezért Janikovszky az Államvédelmi Hatóság egészségügyi szolgálat vezetőjét, Bálint István ezredest kérte meg hogy írjon egy beutalót a feleségének a zárt osztályra. A nőt őrizetbe vették, és elvitték Lipótmezőre, ahol elég hosszú időt töltött. Bálint László mindebből arra következtetésre jutott, hogy az Államvédelmi Hatóság -ha arra volt szükség – vizsgálat nélkül bárkit a zárt osztályra juttathatott.

70-es, 80-as évek

Konspiratív megfigyeléseket folytattak. Elsősorban a belső ellenzéki erőket figyelték meg és a legkülönbözőbb titkosszolgálati eszközöket alkalmazták velük szembe. Előzetes ellenőrzéseket és bizalmas nyomozásokat folytattak. Utóbbinál minden létező operatív eszköz bevethető volt a célszemély megfigyelésére. Ellenőrizték a postai küldeményeket, lehallgatták a beszélgetéseket.

Amikor a forradalom felfalja saját gyermekét

Bálint László egy nagyon érdekes esetről számolt be. 1953 januárjában a rettegett Péter Gábort, az Államvédelmi Hatóság volt vezetőjét a saját beosztottjai vették őrizetbe, majd büntető eljárás indult ellene. A férfit jobban megverték, mint amennyire az osztályellenséget bántalmaztak az ő parancsára. Nála is kényszeretetést alkalmaztak és miközben kínozták, átszakadt a nyelőcsöve.

Pléhkokárdáról ismerszik meg a másik

Az ügynökökből 1972 után titkos megbízottak lettek. Feladatuk az volt, hogy beépüljenek az ellenzéki csoportokba, és jelentettek a titkosszolgálatnak, ha valami készül. A március 15.-én is ott voltak a tömegben és hogy tömegoszlatáskor ne egymást üssék a gumibottal, szövet helyett pléhkokárdát tűztek ki, erről ismerték fel egymást.

Címlapfotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu

Érdekes, látványos és tanulságos programok sora várja folyamatosan Józsefvárosban a Pesti Srácok Emlékparkban a látogatókat. A Horváth Mihály téren felállított sátor egyfajta időkapu az ’50-es évekbe, valamint az 1956-os eseményekbe. A szervezők célja az, hogy az október 23-ig működő parkban megidézzék a kor szellemiségét, hétköznapjait, valamint az, hogy emléket állítsanak a 60 éve kitörő forradalom ismert és ismeretlen hőseinek. 

A múltidézés számos produkcióban formájában ölt testet, mint például „Pesti Srácok 1956 Fénylő arcai”, amely egyfajta összművészeti előadás. A rendező Dóczy Péter tánchoz, a zenéhez és az irodalomhoz nyúlt, annak érdekében hogy a mai fiatalsághoz még közelebb hozza a forradalom eseményeit és hőseit. „A mai világban minden elvész. Minden erény, minden olyan tett, ami áldozathozatalt jelentett, eltűnik. Az emberek egyre jobban ellustulnak, elkényelmesednek és közben elfelejtik, hogy voltak emberek, akik meghaltak azért, hogy szabadságban élhessünk.” – hangsúlyozta Dóczy Péter rendező, aki maga is szerepel a darabban.

[easy_youtube_gallery id=Di1lLkGihbw cols=1 ar=16_9 thumbnail=sddefault]

A produkció a következő időpontokban még Ön is megnézheti a Pesti Srácok Emlékparkban:

• október 7. 19:00
• október 14. 19:00
• október 21. 19:00

A programot az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatja.

A videót készítette: Szabó Fruzsina Anna és Kerekes András

Soha nem vetítik majd értelmiségi filmklubokban, de érvényes nyelven szól azokhoz, akik 1956-ról szinte semmit sem tudnak – röviden így summázható a filmszakértői vélemény az Andy Vajna és Joe Eszterhas nevével fémjelzett Szabadság, szerelem című moziról. A forradalom és szabadságharc témáját feldolgozó filmalkotások sorában a Pesti Srácok Emlékpark elsőként Goda Krisztina 2006-os közönségfilmjét vetítette le Horváth Mihály téri sátrában, ahol a látottakról Torma Tamás újságíró beszélgetett Lukácsy Györggyel, a Heti Válasz filmkritikusával.

MAPET – 061.hu

Nem csoda, hogy hatalmas várakozás előzte meg, ugyanakkor erős fanyalgás vette körül Goda Krisztina még be sem mutatott filmjét.  Andy Vajna, aki olyan hazánkban forgatott filmek producere volt, mint a Vörös zsaru, az Evita vagy a Menekülés a győzelembe, akkoriban tért vissza Magyarországra, ahol sosem készült még ekkora költségvetésű filmalkotás – pláne az 56-os forradalomról. Aztán a bemutató után meglehetősen józan, és inkább pozitív filmkritikák születettek, ráadásul a közönség is elégedett volt vele – idézte fel Lukácsy György a tíz éve bemutatott közönségfilm fogadatását. A Fenyő Iván, Csányi Sándor és Dobó Kata főszereplésével készült filmet több mint félmillióan látták a vásznon, amivel a szintén Vajna-érdekeltség A miniszter félrelép (1997) után a rendszerváltozás után gyártott második legnézettebb magyar mozifilmnek számít.

Revans a medencében

Noha a kritikus a témában szerencsésebb műfajnak tartja a szűkebb fókusszal operáló dokumentumfilmet – amely az események egy-egy részletét és az érintettek szűkebb közösségeit járja be – a Szabadság, szerelem szerinte sikeresen teljesíti vállalását: az ikonikus budapesti helyszíneket és a 13 történelmi nap eseményeit szinte stréber módon, roppant látványos és akciódús jelenetekben mutatja be, amivel egy hiánypótlóan átfogó, ismeretterjesztő-oktató tablót fest 1956-ról.

A film az eseményeket az ebben az időben zajló melbourne-i olimpián versenyző magyar vízilabda-válogatott sorsán keresztül láttatja. A történet szerint világverő pólósaink a novemberi olimpiára készülődnek, amelyen reményeik szerint visszavághatnak a szovjet csapatnak, amelytől az előző évben Moszkvában bírói részrehajlás miatt vereséget szenvedtek. Magabiztosak és összetartók, élvezik a sikert, a lányok rajongását, ám a történelem közbeszól: Budapesten kitör a forradalom. Karcsi és Tibi, a csapat tehetségei –  eleinte kalandvágyból – részt vesznek az utcai eseményekben, majd Karcsi szerelembe esik egy forradalmi hevületben izzó műegyetemista lánnyal, és vele együtt őt is magával sodorja a forradalom.

A fiú már az olimpiánál is fontosabbnak tartja, hogy az igazság oldalán harcolhasson, ezért elhagyja csapatát, a pesti utca hőseiben és szerelmében, Vikiben azonban új társakra lel. Amikor a forradalmárok október végén azt hiszik, győztek, a lány rábeszéli a pólóst, hogy utazzon mégis a többiekkel, de mire ráébred, hogy a forradalmat hamarosan leveri a szovjet túlerő, már nem tud visszafordulni. Teszi, amihez a legjobban ért és a medencében, a december 6-ai elődöntőn vesz revansot az elnyomásért.

A hősök dilemmája

Torma Tamás szerint a film elérte, amit akart: megszólította a legszélesebb közönséget, és annak ellenére, hogy az alkotók hollywoodi mintára gyakorlatilag minden feleslegesnek vélt intellektuális felvetéstől megszabadították, érvényes nyelven szól azon fiatalok egyre növekvő táborához, akik 56-ról szinte semmit sem tudnak. Lukácsy György úgy vélte, a film javára írható az is, hogy valóságtartalma jóval magasabb, mint a történelmi eseményeket feldolgozó hollywoodi nagyjátékfilmek többségének. A forgatókönyvet többen írták, de valószínűleg jót tett neki, hogy az Elemi ösztön és más sikerfilmek magyar származású forgatókönyvírója, Joe Eszterhas neve mellett Bereményi Gézáé is feltűnik.

Bereményi rendezte az 1989-es Eldorádót, az egyik legikonikusabb magyar filmet 1956-ról. „Érdekes, hogy azt gondolnánk, a közönségfilm az, amellyel leginkább elérhető az ifjúság. Amíg nem kezdtük el filmklubban vetíteni az Eldorádót kamaszoknak, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen alternatív, nehezebben befogadható formanyelv is megszólíthatja a fiatalokat. De nagyon is vették a lapot, érdekelte őket a film egyik fő dilemmája, ami kissé letompítva a Szabadság, szerelemben is előjön: ki a hős, illetve szükségszerű-e hőssé, esetleg mártírrá válnunk bizonyos élethelyzetekben, ezzel akár mások életét is veszélyeztetve. És létezik-e az a helyzet, amikor elvehetjük egy embertársunk életét. Ha ezeket a kérdéseket a film átélhetővé teszi, akkor megragadta a lényeget” – magyarázta a kritikus.

Lukácsy György szerint ugyanis a hollywoodi filmek lelke maga a hős alakja, amely mindig izgatja a nézőket, ezért elsősorban őt kell körüljárni a történetben. Goda Kriszta alkotása ebben felemásan teljesít: Fenyő Iván karakterének személyiségfejlődése emberi léptékű és végig nyomon követhető, míg a Dobó Kata alakította másik protagonistáé meglehetősen egysíkú, s érzelmi motivációi is zavarosak. Érthető, hogy ezt a tiszta szívű Jeanne d’Arc figurát árnyalni kellett, de miért pont azzal, hogy egy ágyjelenet előtt bejelenti, hogy megerőszakolták?

A vízilabdázó: úriember

A filmkritikus kifogásolta azt is, hogy a Vajna-produkció több ponton nem veszi figyelembe a vízilabda etikettjét, ami érthetővé teszi, miért nem adták a nevüket a filmhez az egykori magyar sportolók. A vízilabdázók körében nem jellemző a káromkodás és az ellenfél provokálása, pláne annak öltözőjében, ahogyan a kifogásolt jelenetekben látható. Ilyet a szovjetek se csináltak, Gyarmatiék csapatát pedig többen valóban arisztokrata származású úriemberek, olyan sportolók alkották, akik jól ismerték és tisztelték ellenfeleiket.

Noha az ’56-os filmek közül csak a Szabadság, szerelem egyszerűsíti le ennyire 1956 szereplőit jókra és rosszakra, érzéketlenséggel mégsem vádolható, miután képi utalást tesz a forradalom egyik fő dilemmájára  A lábuknál felakasztott halott ávósok képe például itt is felveti, hogy amikor a forradalom felszabadítja az indulatokat, a legtisztább célokért küzdő ember is könnyen fenevaddá válhat.

Lukácsy György beszélgetőpartnerével egyetértve kiemelte, hogy bár nem a szíve csücske, minden hibája ellenére filmtörténeti jelentőségűnek tartja Goda Krisztina alkotását. Hiszen előtte nem készült olyan film a forradalomról, ami a nagyközönséghez szólt, modern és könnyen értelmezhető szórakoztatóipari filmnyelvével pedig nézőit és kritikusait egyaránt meggyőzte volna.

[youtube id=”https://youtu.be/F6WNqrWddUc” width=”1000″ height=”600″ autoplay=”no” api_params=”” class=””]

Vezető kép: Megafilm